A zenetörténetet az előadóművészek működtetik: újabb és újabb értelmezéseiknek köszönhetően válik jelenvalóvá a zenei múlt. Kevés előadó vagy együttes mondhatja el azonban magáról, hogy nem puszta „működtetője”, hanem aktív alakítója is a "nyugati zene" történetének. Közéjük tartozik az idén negyedszázados fennállását ünneplő Amadinda Ütőegyüttes, amely huszonöt éve a kortárs zene meghatározó szereplője, s nemcsak interpretációival, hanem inspirációs forrásként is. Amikor 1984-ben négy zeneakadémista megalakította az Amadindát, aligha gondolták, hogy a 20. század végének három meghatározó komponistája is kifejezetten nekik fog írni egy-egy kompozíciót. John Cage, Ligeti György és Steve Reich mellett persze számos alkotó írt az elmúlt évtizedekben a négy ütőhangszeres játékos számára, vagy rájuk gondolva, s miként az Őszi Fesztivál jubileumi koncertjének műsorából látszik, a sornak nincs vége. Hiszen a négy fiatal szerző [valamennyien 35 év alattiak], akinek a művei ezen az estén elhangoznak, már az Amadinda-koncertek élményével nőtt fel, s kompozíciós gondolkozásukban, valamint a különleges ütőhangszerek magabiztos kezelésében ez erőteljesen érződik is. Alapfilozófiájához maradt hű tehát az Amadinda, amikor az ünnepi alkalomra nem retrospektív műsort állított össze, hanem a „jövő zenéiből”, a legújabb generáció kompozíciói közül válogatott – melléjük téve az egyik nagy öreg legújabb ütőhangszeres darabját.

1945. március 24-ének éjszakáján a burgenlandi Rechnitz [Rohonc] kastélyában különös, hajnalig elnyúló mulatságot rendeztek. A Batthyány Margit grófnőnél vendégeskedő náci vezetők az est „fénypontjaként” csaknem kétszáz magyar zsidó kényszermunkást lőttek agyon. A történelmi igazságszolgáltatás elmaradt: a grófnő még idejében, a német kapituláció előtt Svájcba menekült, itt élt 1989-ben bekövetkezett haláláig, s innen segítette a mészárlás közvetlen felelőseinek külföldre szökését is. Tetteiért soha nem állították bíróság elé.
Napjaink egyik legöntörvényűbb, legprovokatívabb alkotója, az irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett Elfriede Jelinek frissen bemutatott drámájában a borzalmak analízisét írta meg. A dráma alcíme Buñuel híres filmjére utal, melynek szereplői szintén egy zártkörű mulatság résztvevői, akik kénytelenek döbbenten nyugtázni, hogy nem tudják elhagyni a kastélyt. Jelinek darabjának felépítése a görög drámák szerkezetét idézi meg: az éjszaka eseményei nem a színen, hanem a történtekről beszámoló öt hírnök szavain keresztül elevenednek meg. Noha a náci múlt osztrák feldolgozásával szemben közismerten kritikus Jelinek nem pusztán a történelmi tragédiáról, hanem az elembertelenedés botrányáról ír, művének konkrét vonatkozásai is nyilvánvalóak. A bemutatóra nem Ausztriában került sor, hanem a Hitler hatalomra jutásában egykor oly fontos szerepet játszó Münchenben, ahol a Jossi Wieler rendezte előadás az elmúlt évad egyik kiemelkedően fontos eseménye lett.